„Ezen az úton járva eljuthatunk – visszajuthatunk – az Aranykorba, a harmónia teljes világába. Oda, ahol az Alsóváros – ahogyan a kiállítás címe mondja – azonosítható Atlantisszal, az elsüllyedt várossal, amelynek lakói mindaddig békében és jólétben éltek, míg az erkölcs parancsait betartották vagy éppen oda, ahol az Alsóváros fogalma az emberi lélek mélyében formálódó képzetekkel, érzelmekkel azonosítható. Természetesen mindannyiunkban él a vágy, hogy ilyen városokban éljünk, hogy birtokba vegyük a határtalan idő, a lélek titokzatos világát.”

„Paál Zsuzsannára s az ezredforduló hozzá hasonló alkotóira hárul azonban az a feladat, hogy ennek az utazásnak az állomásait megmutassák, hogy revelatív erővel közvetítsék az élményt. Az olyan művészekre, akik az egyik oldalon birtokában vannak annak a képességnek, hogy a művészet új, legújabb lehetőségeit társítsák a hagyományos technikai, műfaji eszközökkel, a másik oldalon megőrizzék az élő, eleven kapcsolatot a természettel, az őselemekkel, amelyeket azután átemelhet a művész saját személyes világába.”

„Paál Zsuzsanna a Budapesti Iparművészeti Főiskolán vizuális kommunikáció szakon végzett, majd az animáció, a komputeranimáció lehetőségeit tanulmányozta, eddigi kiállításain, a tárlatok megnyitóin az installáció, az animációs film, a performance eszközeit használta föl, ötvözte, hogy újraélje, s hogy műveivel nézői számára újraélni segítse azt a teljességet, amelynek – hitem szerint – az igézetében dolgozik. Szinte mindegyik kiállításának központi elemeként jelent meg a víz, a négy őselem egyike, amelynek létezése a kezdetektől összefonódott az emberiség történetével, mítoszaival.”

„Paál Zsuzsanna számára is a művészi cselekvés valóban kimeríthetetlen forrása a víz. A medence kis négyszöge afféle fórum, agora a számára, hogy különös, az emberek, az állatok vagy éppen az angyalok világát egyszerre idéző lényeit elhelyezze a víz körül, árnyékukat pedig különös fényeffektusok segítségével a kiállítóterem falaira vetítse. Ha éppen úgy helyezkedünk el, talán saját árnyékunkat is fölfedezhetjük a falon, egybevegyül a valóságos és a képzeletbeli világ. Az alkotót biztosan ott látjuk, hiszen jelen van ebben a világban maga is.”

„Ahogyan a kifejezés, az animáció is jelzi, ő maga az, aki életre kelti a lényeket, a mintegy évezredes Pygmalion-mítoszt is újabb fejezettel gazdagítva. A mű létrehozása ebben az esetben maga is a mű részévé válik, a performance, amely elválaszthatatlan Paál Zsuzsanna kiállításainak megnyitóitól, egyszerre foglal magába megtervezett, ha úgy tetszik, gondosan előkészített, kipróbált mozzanatokat és véletlenszerű történéseket. Ősi gesztusok ismétlődnek, olyan dallamok hangzanak föl, amelyeket alapvetően a természet hozott létre, hogy aztán a modern technikai lehetőségeket segítségül hívva formáljuk őket tovább. Egy titokról a fátylat föllebbentő és a nézőt újabb titokkal szembesítő folyamat részesei lehetünk, egy nagyon személyes és mindannyiunkhoz szóló üzenet fogadói.” P. Szabó Ernő

Alsóváros

Pécsi Galéria, Pécs, 2002

A medencék körül mobil szobrok állnak, melyek beépített motor segítségével szárnymozgásokra képesek. A kompozíció kinetikus installációként működik. A szobrok lassan emelkedő és visszaereszkedő szárnymozgása különböző ütemben történik. Az installáció megvilágítása fontos komponáló elem, mely az árnyékképződéssel és a falon megjelenő képpel egy párhuzamos történetet mesél el a szobrok egymáshoz való viszonyáról.

P.Szabó Ernő művészettörténész megnyitó beszéde:

„A föld és az idő rétegein áthatolva mélységes mély kútba ereszkedhetünk le itt, legalábbis képzeletben. Ha jól sejtem, Paál Zsuzsanna egyik célkitűzése éppen az, hogy kiemelve bennünket a Gergely-féle naptár és a mindennapi élet teendőinek koordináta-rendszeréből, egy ilyen út megtételére biztasson. Hová vezet ez az út? Bizonyosan nem egyetlen konkrét idősík, topográfiailag meghatározható pont felé. Inkább az életnek, a történéseknek abba a konkrét határvonalakkal nem behatárolható világba, ahol megszabadulhatunk azoktól a terhektől, amelyeket egyéni sorsunk, életkörülményeink, jellemünk, praktikus céljaink raknak ránk, alig észrevehető módon növelve lassan a végül szinte elviselhetetlenné váló terhet.”